Már jó sok éve történt, hogy teljesen megfogott egy játék, melyet csehek készítettek és a II. Világháborúban játszódott. Nagyon tetszett az, hogy mennyire más, mint a többi hasonló játék. A hõsök nem amerikaiak voltak, hanem angolok. Nem lehetett benne tüzelve végigrohanni a pályán, mint az akkori játékokban, hanem osonni kellett és taktikázni. Akkor még csodának számított, hogy jármûveket is vezethettünk. És nem is akármilyeneket: Sdk.fz 251-et, Tigris tankot, vagy a kedvencemet, egy Kübelwagent. De volt Opel Blitz és oldalkocsis BMW motor is.
Akkori szemmel a grafika is gyönyörû volt. A fákat, erdõket a kor színvonalán egész ügyesen megoldották, pedig ez a mai játékoknál is probléma. A küldetések ötletesek és változatosak voltak. És volt benne Prága is. Ráadásul – ellentétben a mai divatos amerikai játékokkal – az oroszok nem a „jó” oldalt képviselték benne. És persze, mint minden cseh játék, a Hidden and Dangerous is – mert persze errõl mesélek – tele volt bugokkal. Néha nem indultak el triggerek, amik miatt nem lehetett befejezni egy – nehezen végigvitt – küldetést. Vagy az ember – néha az ellenség is – átesett a poligonok találkozásánál a föld alá.
Ezeken a hibákon persze túltettem magam, mivel az élmény és a hangulat annyira megfogott, hogy semmi sem érdekelt, csak hogy tovább és tovább jussak ebben a fantasztikus játékban. Azóta – hiszen ez volt életem elsõ cseh fejlesztésû játéka – megtanultam, hogy mindegyik ilyen: bugos, de messze veri a hasonló kategóriájú amerikai játékokat. Sokkal hangulatosabbak és sokkal magasabb színvonalú élményt nyújtanak. Persze a leleményes játékos megtanulta kihasználni a bugokat. Kommandósaink ügyes mozgatásával olyan helyen is át lehetett esni a poligonok között, ami segítette a dolgunkat...
Aztán jött a várakozás. Mindenki a második részre várt. Az Illusion meg csak adta alánk a lovat és mondta, hogy lesz, de várjunk. És mi vártunk. Elõször türelmesen, aztán idegesen, végül beletörõdve. A rajongói oldalak sorra bezártak, mivel senki sem hitt már benne, hogy ennyi évvel az elsõ rész után még lesz valami. Idõnként újra felreppent néhány hír – én is megírtam az elõzetest róla – de aztán beelõzött a Mafia és újra nagy lett a hallgatás. De aki nem keseredett el és csak türelmesen várt, olvasgatva az új grafikus engine-rõl, meg a gyönyörû képeket nézegetve, végül mégsem csalódott. Megérkezett.
Remegve telepítettem fel mind a három korongot és azonnal a játékhoz ültem. Elsõre a katonák összeszedése volt a feladat, ami jó, meleg, nosztalgikus érzéssel töltött el. Sajnos hiába kerestem kedvenc mesterlövészemet, aki 100%-kal tudott lõni. Ilyen nincs az új részben. Sebaj. Induljon a küldetés. Ami azonnal szembetûnik, az két dolog. A grafika szépsége és az irányítás bonyolultsága. Lehet, hogy én szoktam el tõle, de csak a tutorial és még két hadjárat után sikerült csak megszoknom. De még megszokás után sem nagyon értem, hogy miért sikerült ilyen bonyolultra.
A történet persze most is a világháborúban játszódik és – szerencsére – megint nem amerikaiakkal, hanem angolokkal kell küzdenünk. Azon belül is a híres/hírhedt SAS-szel, melyet a Commandos címû játékból is ismerhetünk. Az ellenségeink, mint azt már az utóbbi idõben megszokhattuk, újra a németek. Ami azonban lényegesen megkülönbözteti a MoHAA jellegû játékoktól, az, hogy nem az utolsó csecsemõig való teljes német lakosság megsemmisítésérõl van szó, hanem csupán a céljaink elérését akadályozók harcképtelenné tételérõl. Ami például nem jelent egyértelmûen halált. Bizonyos helyzetekben az ellenség megadja magát, így elég csak megkötözni. Ráadásul a pályákon civilek és fegyvertelen németek (pl. blitzmädchen) is vannak, akiket nem kell ártalmatlanítanunk.
Néhány küldetést kivéve pedig nem is ajánlatos mindenkivel végeznünk, hiszen ha harc nélkül is megszerezhetünk dokumentumokat, vagy elhelyezhetünk bombákat, akkor minek tegyük kockára az életünket? Van még egy dolog, ami élesen elválasztja a Hidden and Dangerous-t pl. a Call of Duty-tól. Itt nemhogy nem bújhatunk Szerjózsa bõrébe, hogy PPS-sel irtsuk a nácikat, de az utolsó küldetésben bizony szép számmal kell eltennünk a Vörös Hadsereg katonáit láb alól. Ez persze érthetõ, hiszen a csehek – akár csak mi – sokkal többet szenvedtek az oroszoktól, mint az elõbb említett játékok készítõi, akikben csak a romantika él Ivánékról...
Az új részben már nem nyolc, hanem csak négy embert vihetünk magunkkal, hiszen – ahogy a régiben is volt – a harcokban úgyis csak négy embert vethetünk be. Azért raktárnak – meg bizonyos esetekben más tulajdonságú katonákat vinni – még jó volt az a plusz négy ember. Most viszont már nem csak azt nézik, hogy a felszerelés hány kiló, hanem azt is, hogy térfogatra hova helyezed el õket. Mi fér a hátizsákba, mi a zsebeidbe, mi lesz a hátadon és mi a kezedben. Ez szerintem nem rossz újítás, kicsit elhúzza a szöszölést a küldetések elõtt, de talán pont ez tetszett benne.
A kampány most is hadjáratokra oszlik, melyekben küldetések vannak. A hadjáratok során nem válthatunk embert, és csak az a felszerelés van nálunk, amit az elõzõ küldetés végén magunknál tartottunk. Ha elhasználtuk a muníciót már az elsõ küldetésben, akkor jól pórul járhatunk késõbb. Ellenben ha felvesszük az ellenség fegyvereit – pl. egy jó kis MP44-et – akkor ezt is használhatjuk a következõ küldetésben. Összesen 7 hadjáratot játszhatunk végig, melyekben összesen 23 küldetés található a tutorial nélkül.
A küldetések sokkal változatosabb helyeken játszódnak, mint az elsõ részben. Persze itt sem hagyták ki Norvégiát, Németországot és Csehországot, de ezúttal megtekinthetjük Franciaországot, Észak-Afrikát, sõt még a csendes óceáni hadszíntér Burmáját is. A feladataink – ha lehet – még változatosabbak: bombák elhelyezése a Tirpitz csatahajón, német tisztek és dokumentumok elrablása, szabotázs vagy bajba jutott amerikaiak kisegítése. Van egy légiharc is... Persze nem komoly, hiszen nem mi vezetjük a repülõt, csak el kell hessegetnünk a 109-eseket a Ju88-asunk közelébõl.
Harcaink során zsákmányolhatunk és vezethetünk Párduc tankot és persze Tigrist, no és a kedvenc Kübelwagenemet. Kezelhetünk teherautóra szerelt légelhárító löveget, amivel persze nagyobb eséllyel harcolhatunk földi célpontok ellen, de sajnos semmi védelmet nem nyújt az ellenséges tûz ellen. Ami nem mondható el az Sdk.fz 251-rõl, ami ugyan megvéd a gyalogsági fegyverek ellen, de – valami furcsa okból kifolyólag – nincs rajta géppuska. Ezért az egyik küldetésben kénytelen voltam a taposóhatásával ártalmatlanítani az ellenfelet. Nagy csalódásomra az E3-on bemutatott vezethetõ Pumával nem találkoztam. Csak az egyik cseh fészerben bújt meg egy, de azt sem lehetett vezetni.
A Hidden and Dangerous 2 nehézsége furcsán alakult. A könnyû fokozat könnyebb lett ugyan, mint az elsõ részé, hiszen több lövést is képesek vagyunk elviselni, sõt fel is gyógyíthatjuk magunkat, amit elég gyenge húzásnak éreztem, de megértem, hogy be kellett tenniük a konkurencia miatt. De azt a problémát is feloldották, hogy a könnyû fokozaton kívül még három nehézségi szint van, amibõl a második (normál) adja azt, amit a könnyû az elsõ részben. De ez csak a lövésekre való érzékenységre vonatkozik. Amúgy az egész játék nehezebb lett, mint az elsõ. Azért itt is triggerek irányítják az ellenséget, és ha ezt kitanulja a játékos, akkor könnyebben megoldhatók a feladatok.
Az elsõ rész viszonylagos könnyûsége miatt csak ritkán kellett használni a tervezgetõs, taktikázós lehetõséget. Az új játékban azonban az a ritkább, ha nem kell használni. Ez persze csak növeli a játékélményt azok számára, akik szeretik a Rainbow Six-szerû akció-tervezgetést. Bár ennek a résznek is vannak hátrányai, meg elõnyei is. Elõnye, hogy most nem egy egyszerûsített terepasztalszerûségen kell megjelölni a parancsainkat, hanem magán a valós terepen. Ez pedig lehetõvé teszi, hogy konkrét objektumokra adjunk parancsot (pl. kerítés szétvágása vagy ajtó kinyitása). Hátránya, hogy áttekinthetetlenebb, mint egy stilizált terepasztal és mozogni is nehezebb benne.
A játék alapvetõen TPS (harmadik személyû lövöldözõ), azaz kívülrõl látjuk a katonát, akit irányítunk, de szerencsére – hasonlóan az elsõ részhez – itt is válthatunk elsõ személyû nézetbe. Így könnyebb azért a tüzelés. A külsõ nézetet olyanra érdemes használni, hogy karakterünk elõhozása nélkül nézhetünk be egy fal mögé, hogy felmérjük, mi ott a helyzet. Azért nevezném az FPS lehetõség ellenére TPS-nek, mivel az FPS nézet könnyen azonosítja a játékost az irányított karakterrel. Itt azonban nem válunk teljesen eggyé aktuális katonánkkal. Neki mindvégig megmaradnak saját tulajdonságai, pl. a célzási képesség. Azaz hiába célzunk mi tökéletesen, a karakterünk képes lesz mellé lõni.
Persze az sem mindegy, mivel lövünk. Mert ugye ha a könnyû (de finom) Sten-t használjuk, az szór rendesen. Azonban még egy távcsöves Enfield-ben sem (egész pontosan a kezelõjében sem) bízhatunk meg teljesen. És persze a találatunk függhet még a nehézségi fokozattól is, amiben játszunk. Amúgy fegyverbõl van bõven. Hiszen itt vannak az angol fegyverek mellett (Sten géppisztoly, Bren géppuska, Enfield, Springfield puskák, De Lisle hangtompítós puska, stb.) az amerikaiak is (Thompson géppisztoly, BAR, M1 Grant puska, Browning géppuska, stb.). Ezek is különbözõ típusokban, hiszen Stanbõl van hangtompítós is, a Springfield és Enfield puskákból pedig távcsõvel felszerelt példány.
Természetesen az ellenség fegyvereit is felvehetjük – hosszabb kampány esetén elõfordul, hogy kifogyunk a honi fegyverek lõszerébõl. Mivel azonban itt nem csak németek ellen küzdünk, ezért olyan egzotikus fegyvereket is használhatunk, mint a japán Arisaka puska. Persze a német fegyverek már hagyományos arzenálja is vár bennünket a Kar 98K-tól az MP44-ig. Továbbá az elsõ részben is agyondicsért – ilyen a cseh országimázs – ZB26. A fegyvereken kívül persze sok egyéb felszerelést is magunkkal vihetünk az idõzített bombától a drótvágóig. Fontos szerepe van az egyenruhánknak is, hiszen a rohamsisakunk bár plusz súly, de valódi védelmet nyújt tûzharcban. És persze a németek közé is könnyebben beférkõzhetünk német egyenruhában.
A játék grafikájára nehéz szavakat találni, annyira szép. Már a screenshotok is magukért beszélnek, de a valódi gyönyör mozgás közben ér minket, amikor minden él, a fû eltakar, hangok vesznek körül és érezzük a teret, amelyben mozgunk. Sikerült még a Mafiánál is felturbózottabb grafikát produkálniuk a brnoi fiúknak az LS3D motorral. Azért persze ennek is vannak hibái, amikor látszanak az élek egy domboldalon vagy hasonlók, de persze ezek feledhetõk a látvány és a sebesség miatt.
A burmai rész örökölhetett valamit a Vietcongból, habár nem ugyan azok készítették, azért szoros kapcsolat van a készítõk között és hangulatra nekem pont ugyan azt adta. Ráadásul a távoli pálmák elmosódottsága is nagyon hasonló volt. Nagyon tetszett ezen kívül még a cseh falucska is, mely – minõ véletlen – nagyon hasonlít bármelyik magyar falura. Ugyanazok a villanypóznák, ugyanazok a kidõlt-bedõlt udvarok, pajták. A házak építési stílusa is teljesen megegyezik. Otthon éreztem magam.
Már az elõzetesben is reménykedve tekintettem eme új játék felé, hátha képesek lesznek a németek többet megtanulni németül, mint két egyszerû kifejezést, és tényleg: már mindenfélét kiabálnak ránk. Sõt, ha osonással közelítjük meg õket, akkor a NOLF-ban megismert módon belehallgathatunk ellenségeink magánéletébe is, amit feliratozással fordítanak a csak angol nyelvet beszélõ játékosoknak. Persze saját embereink is szövegelnek, bemondják ha megsebesültek, vagy ha észrevesznek valamit. Természetesen ékes brit kiejtéssel.
A fegyverhangokra már az elõzõ részben sem lehetett panasz. Az egyéb zajok néha elandalítanak – mondjuk egy erdõben – vagy borzalmasan idegesítenek, egy várban, melyben bárhonnan jöhet az ellen. Alapból jó, ha halljuk merrõl közelítenek, de valamilyen oknál fogva az általunk nyitva hagyott ajtók egy idõ után maguktól becsukódnak és pont ugyan azt a hangot adják ki, mintha a hátunkba került volna valaki.
A zenérõl meg annyit, hogy fantasztikusan passzol a sztorihoz. Ráadásul érezni, hogy az akcióhoz is szinkronizálva lett. Csak ez néha nagyon idegesítõ. Mert egy lövöldözéssel elkezdõdik egy vérpezsdítõbb zene, ami csak akkor marad abba, ha azt a kontingens németet a földre küldöd, de ha egy is közülük elbújik, akkor addig harsog az adrenalinpumpa a füledbe, míg meg nem találod, és boldogságtól repesve ki nem végzed, csak legyen már egy kis megnyugtató csend.
Az alapkampányon kívül lehetõségünk van még a magányos farkas kampányra, mely ugyanazokat a küldetéseket tartalmazza, csak nem vihetünk több embert, csupán egyet. Illetve a Carnage mód, mely szintén ugyanaz a kampány, csak itt pluszban még ki is kell iktatnunk az összes ellenséget. Természetesen lehetõségünk van a már kampányban befejezett küldetéseket önállóan is megoldani, ha valamelyik annyira megfogott minket. És van még ugyan ez csak Carnage módban (mindenkit kicsinálni). A Mafiával ellentétben a Hidden and Dangerous 2-bõl nem maradt ki a többjátékos mód. Interneten – a GameSpy-on keresztül – illetve LAN-on játszhatunk többen. Három mód áll a rendelkezésünkre: a klasszikus aprítás (deathmatch), az occupation és a HD2 objective.
A Hidden and Dangerous 2-re nehéz volt várni. De aki kivárta, nem csalódott. Egy valódi cseh készítésû, izgalmas, látványos és lebilincselõ játékot kaptunk. Méltó folytatása az elsõ résznek. Szubjektív véleményem szerint messze lekörözi a hasonló témájú és stílusú vetélytársait. Hibái elhanyagolhatók. És ha jól értesültem, már készül hozzá a küldetéslemez is. Úgyhogy aki még nem próbálta és nem unt még bele a II. világháborús játékokba, az csapjon fel az SAS-be, legalább a kampány kedvéért.
[Minimális rendszerigény]Pentium III/Athlom 1 GHz, 128 MB RAM, 32 MB-os 3D kártya, 2,4 GB HDD
[Ajánlott konfiguráció] Pentium IV/Athlon 2 GHz, 512 MB RAM, 128 MB-os 3D kártya, 2,4 GB HDD
[Forrás]http://www.playdome.hu/cikk/26457/hidden_and_dangerous_2_
