Hirtelen felindulásból mi sem tudnánk megmondani, hogy ki vagy mi számít uralkodónak ebben a mûfajban – olyannyira szerteágazó a mezõny. John Carmack és társai számára már nem jelenti ugyanazt a játékkészítés fogalma, mint a kilencvenes évek elején. Amikor még pizzát zabáltak a szedett-vedett irodáikban, John Romeroval utánozták a halálhörgések zajait és olyan forradalmakat teremtettek, mint a Wolfenstein, a Doom és a Quake. A jó játéktesztelõ mindig elolvassa a fejlesztõk renoméját, mielõtt nekilát nyúzni az alanyt, ám jelen esetben erre nem volt szükség. Az id kálváriája körülbelül a Doom 3 megjelenésekor kezdõdött – hiába jelentik be az új technológiai innovációt, annyit ülnek egy-egy sikervárományoson, hogy mire az hosszú évek után a boltokba kerül, már nem szól akkorát. Közben persze kaptak egy olyan konkurenciát, mint az Epic Games – kérdés csupán az, hogy a legendák képesek-e legendát teremteni ebben az elkurvult idõkben is? Nincs mit szépíteni: mára már széttették a lábukat, feladva a függetlenségüket a Bethesdának. A Rage attól a pillanattól megosztotta a véleményünket, amikor lemászott a tetemes adatmennyiség a steames aktiválás után. Gondolatok fortyogtak fejünkben, hiszen 2004 óta ez az elsõ önálló játéka a dallasi brigádnak - milyen lesz a debütáló id Tech 5 engine, mi marad a látványon túl? Ez elmondható minden produktumról, de a texasi csapat esetében ez mindinkább sarkalatos pont. Egy jófajta erõs belga barna sör társaságában indítottuk el, megkockáztatva szorongásunkat, s bár szánk széle remeget, amit találtunk azt igen-igen nehéz papírra vetni.
Kezdjük azzal, hogy nem ment minden simán a PC-s verziót tesztelve. Egy viszonylag öregecske vason, egy középkategóriás nVidia videokártyával olyan lassú textúra-betöltési hiányosságokkal találkoztunk, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ám hiába kerestünk ilyen-olyan beállítási lehetõségeket, a motor az adott konfigurációt felmérve állítja be a grafikai paramétereket, elõsegítve, hogy a Rage stabilan tartsa a 60 fps-t – ezzel nem is volt gond. Sokkal inkább azzal, ahogyan ezt teszi: hosszú másodpercekbe telik, mire a képen rendesen feláll a látvány, de amint máshova nézünk, kezdõdik minden elölrõl. Sõt, a korábban betöltött textúrák is elvesznek. Fórumokat bújva hasonló problémákba ütköztünk, AMD kártyákkal mindezt tetõzték a fagyások és a gyatra sebesség is, mígnem sikerült belõnünk egy olyan konfigurációs fájlbuherálást, amivel a legtöbb problémánk elszállt az elsõ javítás és az új driverek megjelenéséig. Értjük mi Carmack bátyó streamelõs Megatexture eljárását, de abszolút nem volt jogos a felháborodása, nem szabadott volna a játékot így kiengedni a nagyközönség elé, mivel elég nagy öngólt eredményezett. Jelen pillanatban azért sokkal jobb a helyzet már.
Ha a történetben keresnénk az innovációt, lefele görbülhet a szánk. A Rage pont olyannyira Fallout-klón, mint a Borderlands. Poszt-apokaliptikus világvég, kevés western és bõ sci-fi ismérvekkel, és hangulat terén nem is nagyon tudunk belekötni a játékba. A kezdõ animációban azt ecsetelik, hogy pár százalék az esélye annak, hogy a valóságban is létezõ Apophis meteorid 2029-ben a Földnek is nekicsapódik. Pedig a Hold után telibe trafálja anyabolygónkat is, ezzel kiirtva az emberiség jórészét: a városoknak és a civilizációnak annyi, az elsivatagosodott világot mutánsok és egyéb rémségek járják, a megmaradt túlélõkben ugyan még él az újjáépítés reménye, de nyersanyag kevés, a szövetségek pedig hajszálon függnek. Farkastörvények uralkodnak, bandák portyáznak az úgy-ahogy békésnek mondható vidékeken. Hõsünk 106 év után ébred a hibernációból az ominózus katasztrófa után, a por már elült, csak a világvége hagyatéka marad rá, s az, hogy belõle is hõs válik. A depressziót a gyomrunkban érezzük, egy szál semmiben még egy nyurga mutáns is kibelezhet, ám nagy szerencsénkre elég hamar pártfogónk akad, aki még lát bennünk – egy régi világ szülöttében – hallatlan reményeket. A játék nyitánya felemelõ, mint a Mad Max mozik; motorizált klánokkal összepuszilkodva, bájos bumerángdobáló hölgyekkel és sziszifuszi feladatokkal tarkítva.
A végletekbe menõ kimunkáltság az, ami elsõre megfogja a játékost, legyen szó a nagyobb településeket összekötõ csupasz vadonról, vagy a városokról: minden sarkon, minden zeg-zugban találunk valami érdekeset. Az NPC-k dumálásai, a falfirkák, a bádogviskók és az elfeledett technológia maradványai adják a Rage igazi ízét. Minden fõkarakter egyedi és teljes személyiség, mondandójukban kihagyják a felesleges sallangokat, kicsit karikatúra-szerûek. Egy-egy beszélgetés nem tart tovább 3-4 percnél, miközben nekünk meg sem kell szólalnunk – a feladatokat külön beugró képernyõn tálalják nekünk, csak a konkrétumokat jelölve. S habár a küldetéseket sem spilázzák túl, mégiscsak egy lövöldözõs címmel van dolgunk. Menj el ide, senki ne maradjon életben, hozd el ezt és ezt. Nem túl fantáziadús az elsõ pár óra, mégis olyan stílussal van megáldva, amitõl zsigerbõl hozza a világvége utáni hangulatot. Az id nem szeretné, hogy komolyan vegyük a játékot, nem célja a morális kérdések feszegetése – egy szórakoztató történetet mesél el. Pont azért, hogy ne legyen céltalan a baktatásunk és a felfedezés, ám szerencsére a játék második felétõl azért begyorsul és érdekesebbé válik a sztori. Míg a Doom 3-ban a megtalált naplóbejegyzésekben bonyolódott a történet, addig a Rage-ben még ekkora szerepet sem játszik a narratíva, ami sajnos nem tartozik a pozitívumok közé.
Hogy elõre letudjuk a hiányosságokat, említsük még meg azt a csalóka szabadságot, amit a Rage kínál. Ugyan a történet folyamán folyamatosan térképezzük fel a Wastelandet, ám a magas dombok és a sziklás kanyonok észrevehetõen próbálják a helyes úton tartani a játékost. A megadott intervallumon belül tényleg bármerre mehetünk, a jármûves részeknél találunk kellõen tág tereket is, ám sajnos régen láttunk már ilyen szûk városokat. Ugyan a kocsmát, a szatócsot, a polgármestert, a seriff irodáját és az autósboltokat könnyûszerrel megtaláljuk, de ezen felül nem sok látnivaló akad. Kihelyezett hirdetõtáblákon találunk pár hasznos mellékküldetést, végezhetünk futármunkát is veszélyes vidékeken, pénzért lõhetjük ki a bandák jármûveit – szóval unatkozni nem fogunk. A világ nagynak és nyitottnak tûnik, valójában – a mellékküldetéseket nem számítva – teljesen lineáris, 2011-ben még mindig belebotlunk láthatatlan falakba, a kalandozást csak mértékkel engedhetjük meg magunknak. Szerencsére az akció dominál leginkább (mert az id gyermeke, vagy mi a fene), legyen szó a gyalogos harcokról, vagy homokfutó volánja mögött megtett kilométerekrõl.
Kertelés nélkül a Rage igazi szellemisége pedig ebben van: az ellenségek módszeres levadászásában. Ehhez pedig minden eszköz adott, egyedül a környezetet kivéve, mivel néhány mozgatható tárgyon kívül az szinte teljesen statikus. De mit számít ez, amikor van lefûrészelt csövû és sima sörétesünk, a konkurenciától eltérõen ténylegesen is használható pisztolyunk, géppuskánk, számszeríjunk, mesterlövész puskánk, rakétavetõnk? A klasszikus FPS-ek magvai, szóval minden olyan élvezeti szer, melytõl szárazon is képesek vagyunk elélvezni. Ha azt vesszük, hogy mindegyikhez külön lõszereket is szerezhetünk, más és más hatásfokkal, akkor az igen változatossá teszi a gyilokparádét, teret engedve egy sima, a játékos stílusának megfelelõ játékélménynek. A különbözõ kiegészítések vásárlása már nem menõ (de erre is módunk nyílik a Rage-ben), inkább a hõskor köszön vissza, ami ebben a formában több, mint szórakoztató. Tegyünk rakétát a shotgunba, máris kész az aknavetõ, vagy tegyünk sniper-lõszert a pisztolyunkba, máris úgy pukkannak ki a fejek, mint a görögdinnye. Használjunk bármilyen fegyvert bármilyen lõszerrel (bizonyos határokon belül), és hatás tényleg garantált. Éppen elég komplexitást ad a dolognak ez a tudat, mert egy igazi akciójáték nem a lelketlen mordályokról szól, amit uszkve 10 percig használunk, meg nem is a gyér lõszerrel való lopakodásról, hanem arról, hogy három sörtõl ellazult aggyal irtsuk a mutánsokat, mert felbaszta az agyunkat a fõnök. Nem lesz belõle Serious Sam-féle monotonizmus, az elegancia finom vonásait végig érezzük majd a játékon.
Az ellenfeleink is kellõen változatosak, kezdve a banditákkal, az ilyen-olyan szekták elkorcsosult híveivel, a fürge és bitang nagyokat ugró mutánsokkal, a masszív fõellenfelekrõl már nem is beszélve, akik legyõzéséhez taktika és skuló kell, nem pedig ovis QTE-szegmensek. A gazfickók viselkedése inkább érdekes, mint okos, ezen a ponton nem sikerült megteremteni a tökélyt. Emellett a gránátok hatását sem kell ecsetelnünk, idõvel szerezhetünk póklábakon közlekedõ lõtornyokat, netán bombával szerelt távirányítású kisautókat is, de a játék igazi kedvence a bumeráng, vagy itteni nevén a Wingstick. Ez egy olyan dobóeszköz, melynek kiélezett pengéi vannak, profi célzással a ránk rontó rosszfiúk végtagjait csonkolhatjuk, mint a Mad Max 2-ben látott torzonborz kisfiú hasonló alkalmatosságával. Sajnos túl hamar kettétörnek, és nem tudunk annyit cipelni magunkkal, mint amennyit szeretnénk. Wastelanden csatornahálózat is van, egy-egy ilyen szakasz hemzseg a mutánsoktól, ha ide lemerészkedünk, felköthetjük a gatyát – olyan mintha egy Horda-módban találnánk magunkat. Bárhogy is van, a halál nem jelenti azonnal a túlvilágot, hiszen öltözékünkben találunk beépített defibrillátort, az újraélesztéshez pedig reflexeinkre is szükség van. A játékban helyet kaptak a minijátékok is, köztük a kártyás téma, melyet a kocsmákban lehet tolni, sõt az utunk során még gyarapíthatjuk is a paklinkat a gyûjthetõ lapok segítségével. Jó dolog, hogy mindenféle feleslegesnek tûnõ kacatot is felvehetünk, s ha találunk különbözõ tervrajzokat, akkor a meglévõ cuccokat egymással kombinálva olyan finomságokat gyárthatunk, mint az instant zártörõ Lockgrinder, vagy olyan elsõsegély- felszereléseket, amikkel harc közben is gyógyíthatjuk magunkat.
Egy igazi férfi mit sem ér egy olyan verda nélkül, aminek látványa bármilyen csajról lehúzza a bugyit. Már a bejelentés óta tudjuk, hogy a Rage-ben nagy szerepet kapnak fejleszthetõ buggy-k. Kezdetben szerencsére gyorsan jegeljük az alap quadunkat, viszonylag hamar szert teszünk egy rozsdás homokfutóra is, késõbb pedig egy hot rod-szerû négykerekûre, amiket aztán idõvel fejleszthetünk: jobb páncéllemezeket szereltethetünk rájuk, erõsebb motorral, több nitróval vértezhetjük fel õket. Wastelanden bizony szükség van fegyverzetre is: a rakétavetõ a legfontosabb, a távirányítású bombák ellen jól jön a mellettünk repkedõ minigun, de aknákat is dobálhatunk a talajra. Mindennek ugyan ára van, de szerencsére a térségben elég szép hagyománya van az autóversenyzésnek, legyen szó sima körözgetésekrõl, idõfutamokról, roncsderbikrõl, vagy kimondottan tûzharcra kihegyezett autós párbajokról. A bajnokságok egyre nehezednek, hasonlóan versenyzõi karrierünk is fentebb ível – ha bízunk a képességeinkben, akkor a keresetünkkel sem lesz gond. Soha nem unalmas az autókázás a pusztaságban, a bandák sorra respawnolnak, a veszély folyton ott lohol a nyomunkban, a sebesség tényleg észvesztõ, a robbanások és a repkedõ alkatrészek pedig magukért beszélnek – kár, hogy hamar falakba ütközünk.
A Rage másik sarkalatos pontja a 4 résztvevõs multiplayer három játékmódban, ami jelen formájában eléggé sekélyes. Adva vagyon pár térkép, amin ilyen-olyan feladataink vannak, meg ugye minden játékosnak jár egy verda. Aztán szépen összeeresztik õket és mehet a tombolás korlátok nélkül, fejleszthetõ jármûvekkel a túlélésért. A fegyverekkel való duhajkodás még megmenthetné az online komponenst, urambocsá egy arénaszerû, quake-es mészárlás, mert mégis csak az id-rõl beszélünk. Nem vártunk volna tõlük egy ilyen harmatos megoldást, õszintén reméljük, hogy egy DLC-ben újragondolják az egészet. Találunk még egy kétszemélyes kooperatív mókát is, elszeparálva a fõ történeti száltól, de igazi innováció nincs benne, jó, ha negyedórát leköti az erre vetemedõket.
Az id Tech 5 debütálása sok év után nem ment zökkenõmentesen, de ha számos zavaró tényezõ után végre teljes pompájában dübörög, akkor tényleg mérföldkõre tekinthetünk a Rage személyében. Konzolokon meg pláne párját ritkítja a látvány, bivalyerõs PC-ken pedig a zseniális jelzõ illene rá. Az arc és az száj animációja tapsvihart érdemel, a lövésektõl megbotló, megtántorodó, vagy éppen bukfencezõ ellenségek jó pár derült percet szerezhetnek. Kétlem, hogy hamarosan találnánk olyan trónkövetelõt, ami megenné reggelire, pedig Carmack bácsi sajátos engine-je dacára annak, hogy hírbõl sem ismeri a DirectX 11-es mókusvakításokat, abszolút részletgazdag és lehengerlõ. A szürreális sivatag egyszerre csodálatos és elkeserítõ, tetõzve mindezt a profi és kimunkált designnal, valamint azzal, hogy kisujjból hozza a 60 fpst – tényleg megemeljük a kalapunkat. A lerombolt hidakat, az épületeket, a karakterek arcán gyûrõdõ szarkalábakat illendõ lenne bemutatni olyan személyeknek, akiknek a grafika nem számít. Az id tényleg feldobta a labdát arra nézve, hogy miként kell kinéznie egy játéknak manapság, ráadásul mindhárom platformon. A hangokon és a fenomenális szinkronon tényleg butaság lenne hibát keresni.
De ami a legfontosabb és legszembetûnõbb, hogy a Rage nem a vizuális megvalósításról szól, hanem tényleg egy végletekig polírozott akciójátékot kapunk, felesleges sallangok nélkül. Az id jól tudja, hogy mik azok a legfontosabb pillérek, melyek évek óta minden FPS-ben szükségesek – nem csavart rajtuk, hanem addig-addig finomították a mechanikát, mígnem szinte tökéletessé nem vált. A hozzáadott adalék, a némi szerepjátékos érzet csupán hab a tortán, ezért ne is rójuk fel nekik ezen szegmensek elnagyoltságát. Ugyan a beígért 20 órás játékidõtõl messze áll, kényelmes tempóban, a mellékküldetésekre is kitérve 13-14 óra alatt teljesíthetjük, kihívással csak nyomokban találkozhatunk közepes nehézségi szinten. Kár, hogy igazi szabadság nincs benne, de a brutális harc – a tényleg újdonságnak számító lõszerhasználattal tényleg megadja azt a roppant szórakoztató érzést, amit a játék nyújt nekünk, a sivatagi száguldásról nem is beszélve. Ha az id ezúttal nem is alkotott olyan maradandót, mint amilyenek a kezdeti klasszikusaik voltak, s néha vegyesek az érzéseink a Rage-dzsel kapcsolatban, éppen belefér a „kihagyhatatlan” kategóriába.
Forrás:http://www.gamekapocs.hu/cikk/1698/rage_teszt
