Öt év után támad fel a The Elder Scrolls-széria a hosszan tartó álmából, s ez idõ nem múlt el nyomtalanul a játékvilágban. Szerepjátékok tûntek fel és múltak el nyomtalanul, több száz fõt dolgoztató megaprojektek nyertek utat a szívünkhöz – nem feltétlenül végletekig kidolgozott rendszerrel operálva, jóhiszemûen terelgetve bennünket egy adott mederben, a szabadság illúzióját keltve. Egy szerepjáték viszont akkor az igazi, amikor a döntések teljesen a játékoson múlnak, mint tettük azt egy évtizeddel ezelõtt, péntek esténként, bulizás helyet, sorstársainkkal az asztal fölé görnyedve, pislákoló gyertya fényénél. A Bethesda a non-lineráris RPG-k császára, habár az iparági változások nyomására õk is visszavettek az összetettségbõl. A Morrowind és az Oblivion után végre megérkezett a Skyrim, mely egyenesen Tamriel északi részére visz, fagyos tundrájával, halálos hágóival, völgyekben és fennsíkokon elterülõ, lélegzõ városaival. A vadont mamutok és óriások járják, évszázados álmukból ébredõ sárkánygyíkok terrorizálják a lakosságot – akiknek ez sem elég, elvégre saját háborújukat is meg kell vívniuk.
A Bethesda ígért fût-fát, tovább polírozott játékmenetet, s habár néhol kíméletlenül használták az ollót, mégis a Skyrim bizonyul az utóbbi évek legérettebb szerepjátékának Nyoma sincs már a Morrowindben látott képességeinknek. Az evolúció következõ lépcsõfoka, az Oblivion sokak szemében egyszerûsödött, mégis felnõtt fejjel és a megváltozott szokások oltárán áldozva az egyik legteljesebb élményt nyújtotta, a borongós arcú, képességszorzók számolásában megõszült vének bánatára. Ha van felesleges 100-200 órád, nosza, várnak a havasok, szívûnk megtelik melegséggel, csizmánk alatt ropog a hó, a rideg szél cserzi az arcunkat, messzi tájakra tekintünk. Emerre egy falu tárul elénk – a kéményekbõl füst száll fel, a távoli fenyvesekben ordasok ugatják a holdat, valahonnan a helyek felõl pedig sárkányüvöltést hoz felénk a szél. Ez az érzés csapott meg elsõként, mikor a némán átvett tesztlemezt betoltam a meghajtóba. Fél évtizedes kívánalmak és aggodalmak jutottak el az agyamba, kiszárad a szám. Felcseng a sárkánynyelven éneklõ kórus hangja, Jeremy Soule mágikus balladája a puritán fõmenüben. Olyan hideg van – nyitva hagytuk az ablakot? Nem vagyunk éhesek, nemrég dobtunk sárgát is. Nem zavar senki és semmi. Indíthatjuk életünk egyik meghatározó kalandját.
oggal hisszük, hogy a Skyrimmel eltöltött idõ felér egy rég várt kirándulással, ahol életünkben elsõként pillantjuk meg a tengert, vagy mászunk meg egy emberes hegycsúcsot. Újoncoknak pedig egyenesen ahhoz hasonló ez az eufória, mint amit az elsõ szexuális élmény nyújt. Ám a partner ezúttal gyönyörû, dúskeblû északi szépség, a nordok minden egzotikus bájával és szívósságával. 200 hosszú esztendõ telt el az Oblivion történései és Lord Dagon fenyegetés óta. A földrész északi provinciájában, Skyrimben meggyilkolták az uralkodót. Néhány helyi csoport kapva kapott az alkalmon, és úgy látta, ideje elszakadni a Septim-dinasztia bukásában amúgy is gyengélkedõ birodalomtól, míg mások továbbra is a szövetségre esküsznek. Ellentétek feszülnek egymásnak, önös emberi érdekek, mígnem kegyetlen polgárháború vette kezdetét. Nem figyeltek az õsi próféciákra, miszerint, ha a nordok egymásnak esnek az anyaföldön, akkor a régen legyõzött sárkányok újra visszatérnek Alduin, egy kirekesztett isten irányításával. A világ veszélyben van, de létezik egy mítosz az utolsó sárkányvérû halandóról, aki ismeri, és sok esetben használja is az õsi szárnyas gyíkok tudását, beszéli nyelvüket. Egy Esbern nevû renegát Blades-ügynök támogatásával megismeri önmagát és felkészül a rá váró küzdelemre.
Egy rozoga, zötykölõdõ szekéren térünk magunkhoz, sok más sorstársunkkal egyetemben, megbilincselve, halálra várva. De még mielõtt a bitó alá hajtanánk a fejünket, meg kell ejtenünk a karaktergenerálást, kitérve a fajra, nemre és szemünk színére – igen részletesen, a legapróbb ráncokat is magunk alakítva ki hõsünk fizimiskáján. Talán pont az Imperialok vannak hátrányban a számos elf-aljfajjal, a macska- és a gyíkemberekkel szemben, hiszen a The Elder Scrollsokban minden egzotikus szerzetnek megvannak a maguk erõsségei (és egyben gyengeségei is). Aztán ennyi – nem kell külön kasztot kiválasztani, a késõbbiekben úgyis azok a képességeink fejlõdnek majd, amit használunk, a játékos egyedi stílusának megfelelõen. Nincsenek kötöttségek, a hosszú kaland során az alapvetõ irányvonaltól eltérve kóstoltatunk bele más és más stílusokba. Nagyon is elképzelhetõ egy olyan harcos, aki tûzlabdákat ereget, de szabadidejében mestere a zárfeltörésnek. Az igen hatáskeltõ nyitányban az elsõ sárkány megjelenésétõl verejtékek gyöngyöznek a homlokunkon, elsajátítjuk az igen felhasználóbarát irányítást, s hamarosan magunkra leszünk utalva, egy halvány útmutatással a történet további alakulására. Innen béklyóink eltûnnek, mehetünk mindenfelé, amerre a szem ellát.
A Skyrim világa hûen merít a valós skandináv alkotásokból és hagyományokból, a vikingek szívósságából, a csaták magasztalásából. A játék kulturális sziporkázása teljesen hihetõ egyveleget alkot, s legalább olyan változatos terepet kínál, mint más The Elder Scrolls-címek. Az építészet és a folklór ilyesfajta reális vonatkozása talán a legerõsebb design érzetét kelti a sorozatban. De miért ragadnánk le a belsõ tereknél, amikor vár minket a vadon? Hatalmas hegyek merednek az ég felé minden irányban, elsõ látásra a szabadság tényleg határtalan. Sziklákat mászhatunk meg, meredek lejtõkön ereszkedhetünk le, netán jég uralta barlangokat kereshetünk fel. Üvöltõ szelek fújnak a magaslatokon, lentebb a tûlevelû erdõkben szarvasokat és sokkal barátságtalanabb lényeket találunk, sziklás folyóvölgyekben banditák verték fel a tanyájukat. Minden egyes felfedezéssel teli óra igen maradandó élménnyel és kihívással kecsegtet. Fõleg, ha be is térünk ilyen-olyan barlangokba, melyek már egyáltalán nem olyan ismétlõdõek, mint az Oblivionban, hiszen itt nagy mûgonddal, kézzel alakították ki azokat, s számos fejtörõt kell abszolválnunk, mire újra megpillantjuk a napfényt. Netán felfedezünk egy szikla oldalába vájt, elhagyatott, kíséretjárta erõdöt? Rajta! Elég sokszor tátva marad a szánk – adott minden, hogy a szerencsevadász vándor megtalálja számításait, az elejétõl a végéig.
A fõ küldetésszál csupán egy töredéke annak, amit a játék kínál. Dragonborn felemelkedése és a sárkányok terrorjának megfékezése lesz a mi hálás tisztünk, de lehetõségünk van arra, hogy egy ideig jegeljük az eposzi szálat, és más tennivaló után nézzünk. Mert igazi zûrzavar uralkodik a provinciában, mely a társadalmi és politikai kavarás melegágya. Felkereshetjük a szabadságért lázadók vezérét, Ulfric Stormcloakot, aki a nordok leendõ királyaként tetszeleg. A fajok közti ellentétekbe is beleszólhatunk: vallási elnyomással, etnikai harcokkal szembesülünk, családok közti vérbosszúban vehetünk részt, árulással és gyilkosságokkal tarkítva. De Tamriel makacs félistenei, a daedrák is igyekeznek beavatkozni a halandók dolgába. A Skyrim minden esetben gazdag és érdekes narratívával szolgál, annak ellenére, hogy egy nem lineáris RPG-vel van dolgunk, olyannyira, hogy a többi, sok érdektelenséget felvonultató próbálkozás elbújhat mögötte.
Forrás:http://www.gamekapocs.hu/cikk/1723/the_elder_scrolls_v_skyrim_teszt
